Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember. Egy szép napon felébredt, körbenézett és azt látta, hogy nagy-nagy káosz van a világban.
- Mit tegyek most?- kérdezte magától. És mivel nem kapott választ, elment egy bölcshöz, akit napkelettől napnyugatig ismertek a népek.
- Mit tegyek most?- kérdezte hát a bölcstől.
A bölcs azt válaszolta: - A káosz azt jelenti, hogy születőben van egy új világ.
Ennyit mondott, majd útjára bocsátotta az embert.
Az ember telve volt örömmel, ezért hát egyenesen a főtérre ment. Kiállt egy nagy dobogóra, és teli torokból kiabált:
-Örömhírt hoztam! Örvendjetek mind, születőben van egy új világ!
Akik először megálltak körülötte, figyelték a szavait és eltöltődtek az örömmel.
Aztán jöttek a fanyalgók: Mégis mi a fenéről beszél itt ez az ember? Hisz káosz van!
Végül jöttek a rendnek őrei, és lerángatták a dobogóról. Többen üdvözölték ezt és azt kiabálták, hogy ez az ember bolond.
Néhányan az elsők közül odamentek és kisegítették a bajból, elvitték magukkal egy nyugodt helyre.
Az ember magába roskadt. Három nap és három éjjel nem evett és nem aludt. Míg végül elindult a főtérre. Kiállt egy nagy dobogóra, és ezt mondta:
- Szomorú hírt hoztam. A régi világ elpusztul.
És az emberek összegyűltek. Előbb néma csend lett, a légy se zümmögött. Aztán elkezdett esni az eső. És a népek csak álltak ott, és siratták a régi világot. Sírtak, zokogtak. Ki csak csendben, ki hisztérikus zokogásban tört ki. Így ment ez ötven napon keresztül. Az eső egyre csak hullott. Hol erősebben, hol épp csak szemerkélt. Az emberek áztak-fáztak, behúzódtak egy hatalmas fa lombkoronája alá, és egymást ölelték. Aztán egyszer csak abbamaradt minden. Elfogytak a könnyek.
Kisütött a nap és a sok eső után teli lett a nagy fa szépséges virágokkal.
Ekkor az ember újra felállt a dobogóra, és azt mondta:
- Örömhírt hoztam. Születőben van az új világ. Épp olyan lesz, amilyet szeretnénk. Nézzetek körbe. Látjátok már?
