A Dogma ott ült az út szélén és keservesen sírt.
Arra járt egy vándor. Napok óta kóborolt már étlen-szomjan, egyes egyedül. Így aztán nagyon megörült, hogy végre társra talált.
- Hát Te ki vagy?- kérdezte a Vándor.
- Ifjúkoromban bölcs tapasztalás voltam, amolyan igazság féle. De aztán annyian ugráltak körbe meg hajbókoltak nekem, hogy elfelejtettem örülni. Az emberek egymásra kiabáltak, amikor valaki nem hajtott fejet előttem. Volt, hogy egymásnak is estek. Én pedig egyszer csak képtelen voltam megmozdulni. Kővé dermedtem. Aztán jött egy másik, aki jobban tetszett az embereknek. Engem pedig kidobtak ide az út szélére. Már senki nem akart látni.
A Vándor igyekezett megvigasztalni a Dogmát. Meg aztán olyan hosszú ideje magányosan bandukolt, hontalanul, hogy gondolta: itt az alkalom, rábeszéli a Dogmát, hogy tartson vele. A Dogma nagyon vágyott már arra, hogy valaki szeresse, így aztán kötélnek állt.
Így bandukoltak ketten, a Vándor és a Dogma. Míg nem beértek a városba. A Vándor kosztot és kvártélyt keresett maguknak. Ám hiába próbálkozott, senki se akart ingyen szállást adni nekik.
-Mid van?- ezt kérdezték tőle mind.
A Vándor végül azt gondolta: Ha már itt van ez a Dogma, legalább legyen valami hasznunk belőle.
Így aztán a következő kapunál azt mondta:
- Van valamim, ami többet ér minden aranynál.
No erre kíváncsi lett a szállásadó: -Mutasd!
A Vándor arra kérte a Dogmát, engedje, hogy megnézzék, ki ő. A Dogma engedelmeskedett. Hátrasimította haját és jókedvet erőltetett magára, hogy jobban fessen.
A fogadós pedig megállt előtte és azt mondta:
- Igazinak tűnsz. Mint egy ősi bölcs tapasztalás. Tetszel nekem. Maradj csak itt és addig minden földi jóval ellátlak mindkettőtöket.
Másnap a fogadós elhívta a rokonait és a barátait, hogy elbüszkélkedjen, milyen kincsre lelt. Csodálták is mind a Dogmát. Magasztalták, hogy milyen igaz. Egyesek odáig mentek, hogy azt mondták: ő az Igazság egymagában.
A következő napon újabb látogatók érkeztek. Egy csapat szerencsétlen ember, akiknek a földjét elvette a kormányzó, így kétségbeesetten menekültek, teljes bizonytalanságban. Amikor azonban meglátták a Dogmát, teljesen megnyugodtak. Nagyon tetszett nekik. Olyan jó volt ránézni. Biztonságban érezték magukat a társaságában.
Telt-múlt az idő. Mind többen érkeztek a fogadóshoz, hogy találkozzanak a Dogmával. A fogadós erszénye pedig szépen telt.
Egyre nőtt a tömeg, a fogadó már kicsinek bizonyult. A fogadós építtetett hát egy nagy termet, a Dogmához illőt. Onnantól kezdve oda kellett mennie annak, aki a Dogmát látni akarta. A Dogma eleinte örült, hogy ennyien rajonganak érte. Azután egyre fáradtabb lett.
Egy szép napon belépett a terembe a Vándor. Alig tudott a Dogma közelébe jutni, akkora volt a tömeg. Látva barátja arcán a kényszeredett mosolyt, azt mondta neki:
- Kedves barátom! Emlékszel még, amikor ott ültél az út szélén, magányosan, szomorúan? És elmesélted a történetedet. Most mintha ugyanaz ismétlődne, ami régen történt veled. Sápadt vagy, az arcodon a mosoly is egyre inkább megfagy. Gyere velem, menjünk ki a fényre, a friss levegőre!
-Nem, nem!- kiabálták az emberek- A Dogmának itt a helye! Még hogy fény! Még a végén megárt a szépségének.
A Dogma csak állt ott. Nem tudott megmozdulni.
A Vándort pedig elkezdték az emberek lökdösni. Addig-addig, míg végül fogta magát, könnyes búcsút vett a Dogmától és újra útra kelt.
Megkönnyebbült, amint kilépett az ajtón. Fény, friss levegő, kalandok, új tapasztalások várták. A szabadság hívta.
A Dogmáról azóta se hallott többet.
Ám ő még ma is boldogan él, ha meg nem halt.
