“Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő.” (Bibl. A zsidókhoz írt levél 11.)
Maga sem tudta, miért indult útnak akkor. Csak azt tudta, hogy el kell mennie oda. Fogalma sem volt, mi vár ott rá. Negyven év! Rengeteg idő. Mégis, tisztán előtte volt a kép. Emlékezett. A hangulatra, az illatokra, a fényekre. A frissen forralt tej ízére. A súlyos bögre két fülére. Ahogyan egy gyerek képes emlékezni sok-sok idő távolából is.
A néni, akit annyira szeretett, Isten áldotta teremtés volt. Sokat vállalt. Sokkal többet, mint kellett volna. Elviselte gonosz, hatalmaskodó, utálkozó férjét. Sokáig viselte a terhet. Túl sokáig. Megbetegedett. El kellett onnan mennie. Nem tudott már mit tenni. Elmenekült. El kellett hagynia azt a csodát, amihez annyi szép emlék kötötte. Két keze, élete munkája.
A teste már nem tért vissza oda soha többé.
Elindult hát, hogy megkeresse a helyet, ahol ez a nagyszerű asszony élt akkor régen.
A természet már visszavette, ami az övé volt. A házat ledúrták. Helyén egy tölgyfa sarjadt. Meg persze ecetfák tucatszámra. És mindenféle gaz. Csak egy rom, egyetlen vályogfal darab emlékeztetett arra, hogy itt valaha otthonra leltek emberek.
Ő állt ott, és nézte. Ennyi maradt mementóként a helyből, ami néhány napig az ő otthona is lehetett. Egy kedves gyerekkori nyaralás helyszíne. A szeretet, a boldogság.
Majdnem elindult már, amikor a lába elé nézett. Ott volt mindvégig, de ő csak most vette észre. Két cserépdarab. Cukortartó lehetett. Fehér mázon kék vonalak.
Felemelte a cserepeket. Becsukta a szemét. És látta. Kristálytisztán, teljes valóságában látta őt. Ősz hajával, asszonyos termetével. A szeme csillogott. Aztán meghallotta a hangját. Minden szavával nevetett. Hatalmas fényesség áradt belőle. Határtalan szeretet. Épp úgy, mint negyven évvel ezelőtt.
Tudta, kétsége nem volt, hogy ott van vele. Hisz mindig is ott volt, ott maradt a lelke. Már értette. Jelet hagyott neki. Ezért kellett elmennie. Hogy negyven év után újra találkozhassanak. Hogy elmondja neki, ott van otthon, békében. A tölgyfában ott a ház helyén. A tarló kesernyés illatában. Az akácost fúvó szélben. Hófehér haja mint a felhők. Szeme mint az ég határtalan kékje. És most is ugyanúgy szereti, félti, óvja és átöleli, mint akkor, negyven évvel ezelőtt.
Lassan hazaindult. Megszólaltak a templom harangjai.
