“Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1.Kor 13:11)
A lányka a rózsakertben sétált. Mindig egytől egyig végigszagolgatta a virágokat. Megállíthatatlan kíváncsisággal, újra meg újra. Tudni szerette volna, hogy vajon a bordó vagy a halványsárga illatától lesz-e inkább jó a kedve. Tudni szerette volna, hogy tegnap óta változtak-e az illatok. Mindig változtak.
Egyszer csak, a kedves kis szertartás közepén úgy érezte, indulnia kell. A kapu nyitva volt. Barátságos emberek lakták a falut, nem volt ok a zárkózásra. Felpattant a biciklijére, és se szó, se beszéd, elindult. Apró kislány, meggypiros biciklin. Olyan erővel és lendülettel taposta a pedált, hogy szőke fürtjei szanaszét lobogtak.
A templom ajtaja akkor is szélesre tárva várta. András atya bent írta a Virágvasárnap körmenetének rendjét. Ki mit fog hozni, hogyan vonulnak majd. Aprólékosan rendezgette a gondolatait. Alig vette észre a kislányt. Felnézett a papírjaiból és mosolygott.
Közelebb hívta és megkérdezte, el tud-e jönni ministrálni az ünnepen. A kislány némán bólogatott. Gyermeki gondolataiban mindig is ez járt. Bokáig érő, aranyszegélyes fehér ruhában haladni együtt a többiekkel. Tiszteletet adni az Úr egyetlen fiának. Közösen ünnepelni, és kis kosárkából szórni a virágszirmokat. Nincs is ennél nagyobb öröm.
András atya elmagyarázta neki, mi hogyan lesz, mikor mi a dolga. A kislány pedig figyelmesen hallgatta. Minden szavát jól az emlékezetébe véste. Különös képessége volt, hogy szó szerint visszaemlékezett beszélgetésekre.
Amikor András atya azt mondta neki, ő haladhat majd a virágkosárral a menet elején, nagyot dobbant a szíve. Ő, a pici lányka. Hihetetlenül boldog volt.
Talán negyedórája volt a templomban. Mindig szeretett ott lenni. Apró kezeivel végigsimogatta a nagy gondossággal ápolt padok széleit. Amikor letérdelt imádkozni, fejét jól hátrahajtotta, hogy lássa ott fent a kupola gyönyörűséges festményeit. Szerette az orgona zengő hangját, és a fehér liliomok meg nem szűnő illatáradatát.
Egyszer csak a bejáratnál megpillantotta Anyukát. A kislány elfelejtett szólni, hogy elmegy, így hát joggal volt mérges rá.
A haragja gyorsan enyhült, ahogy meglátta a lányt. Egymás felé futottak.
“Ne haragudj, anyukám. Soha többet nem csinálok ilyet.”-pityergett.
"Hát hogyan is haragudnék rád, lelkem. A legjobb helyen vagy”-gondolta Anyuka, de kimondani már nem bírta. Ölelte, ölelte és némán mosolygott. András atya óvatosan a kislány szőke fejecskéjére tette a kezét. Anyukára nézett, és aprót biccentett a fejével.
Nem hangzott ott el egyetlen szó sem. Csak álltak hosszú percekig.
A rózsaablakon át besütött a napfény.
