Hajlamosak vagyunk azt gondolni, értjük, ismerjük és valamennyire irányítjuk is az életünket.
A kételyeinket nagy gyakorlattal nyomjuk el, nagyvonalúan siklunk át létezésük fölött. Hiszen
ez a világ bizonyos értelemben valóban minden világok legjobbika. Pontosan úgy, ahogyan Leibniz
gondolta: nem önmagában és minden tekintetben tökéletes, hanem az összes elképzelhető, a fizikai
törvényszerűségek és történelmi-társadalmi tapasztalatok alapján lehetséges, működőképes, kauzális
és fenntartható világ közül a legjobb. Vagy legalábbis néhány ezredéven keresztül az volt. A változások
mellett − sokszor azok ellenére is − fönnmaradt az emberiség. Érezheti hát úgy, hogy bár számtalan veszély
leselkedik rá és rengeteg nehézséggel nézett már szembe, a pusztulást mégis mindig sikerül elkerülnie.
Mert az lehetetlen. Végtére is az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért. Pedig a lehetetlen
sokszor vált valósággá az emberi faj története során. A lapos Földből golyóbis lett, a csillagokból bolygók
és napok, a kacsacsőrű emlősről kiderült, hogy nem hamisítvány, az euklidészi geometria axiómáiról
pedig az, hogy nincsenek kőbe vésve − és így tovább. S bár lehetetlennek szeretnénk gondolni,
mégsem lehetünk bizonyosak abban sem, hogy az emberi faj idővel (ha lesz még rá ideje) nem változik
valami mássá; hogy a jövendő nem humán, hanem poszthumán jövendő lesz. Számunkra, emberek
számára ez lehetetlen. A poszthumánoknak azonban maga a valóság.
