„Amikor 2009 májusában egy lettországi alkotóházban megkérdezte a német kolléganő,
hogy ott tartózkodásom alatt mit fogok alkotni, röviden elmeséltem neki, hogy
családregényfélét írok, az életem első tizennégy évéből. Kerek szemmel bámult rám,
megállt a rágásban, majd kissé értetlenkedve kérdezte: mért, olyan híres, olyan
különleges család a miénk, hogy meg kell írni a történetét? Az, hogy híres-e,
teljesen mindegy. De igenis: különleges. Mint ahogy minden család különleges,
ezért a története is az. Amikor ennek a könyvnek nekiláttam, feltettem magamban,
leírom mindazt, amit tudok, láttam, hallottam. Csakis azt. Nem költők hozzá semmit.
Arról beszéltem még a német kolléganőnek, hogy ez a regény mégis ugyanolyan fikció,
mint bármi más. Egy családról szól, ami már nincs, csak a gyarló emlékezetben létezik.
Ráadásul az emlékezet sok esetben alig különbözik valamiben a képzelettől. Amikor
megpróbáljuk elképzelni, hogy mire is emlékszünk.”
