Big Sexy NoiseA BangBang számára az idei év szenzációja a Big Sexy Noise formáció, egyben mai műsorunk témája. Létrehozták a szinte tökéletes zenekari összeállítást: a BangBangben külön-külön már mindenkivel foglalkoztunk, de most egy egységben dolgozik James Johnston, Terry Edwards és Ian White a Gallon Drunk-ból és Lydia Lunch, akit többek között Rowland S. Howard-dal, Blixával, a Birthday Partyval, Marc Almond-dal, a Sonic Youth-szal, Foetus-szal, Die Haut-tal, a Swans-szal, Henry Rollins-szal való együttműködésekből ismerünk.
Röviden az előzményekről: Lydia Lunch pályafutása ’76-ban, Amerikában indult a „No Wawe No New York” vonalán. Az imént felsorolt előadókkal közösen egységes, feszes tempót követve, magas minőségű munkával épült föl karrierje; a karcos hangú díva a stílus trónjára emelkedett. A lényeg az, hogy bármiben is vett részt, nem okozott csalódást.
Hasonlók mondhatók el a Gallon Drunk zenekarról is. Ők a 80-as évek végén indultak, kiemelkedve a brit- és egyéb akkori popszarságokból. Zenéjükben ötvözték a Birthday Party zabolátlanságát az 50-es évekig visszanyúló jungle, jazz és blues-csontváz alapokkal. Mellékesen: James Johnston elmondása szerint a világ legjobb lemeze a Stooges-tól a Funhouse…ez sokat elárul.
A két vonal – Lydia Lunch és a Gallon Drunk – az 1997-ben megjelent, MATRIKAMANTRA című albummal fonódott össze, innen visszatérő az együttműködés. A Gallon Drunk öt év szünet után, 2007-ben jelentette meg Rotten Mile című albumát, az emellé kiadott kislemezen ismét megjelent Lydia Lunch hangja; ez egyben a mostani projekt előszelének tekinthető.
A Big Sexy Noise albumot meg nem szóban mutatjuk be, egyszerűen agyrázkódást okoz, ha elengeded a fejedet a szédületben.
2009. november 9. Bécs - mi más lenne, - Aréna
10 óra körül a három angol szokásos eleganciával és hűvös távolságtartással vonult színpadra, jól leplezve a közönség felé irányuló szeretetet, ami azért később átérezhetővé vált.
Lydia művésznő viszont túláradó mosollyal érkezett és fogadta az ovációt; ő meg a későbbi, sűrűn osztott „fuck you”-t leplezte jól.
A Gospel Singer című számmal kezdtek, ami Lydia és Kim Gordon (Sonic Youth) közös munkája. Ebből rögtön le lehetett venni, hogy a kb. 150 főnyi közönség mire számíthat a továbbiakban.
Terry Edwards – mint multi-instrumentalista – a vaupedállal tűzdelt orgona mellett szaxofonnal hergelt, vagy épp vokálozott.
Ian White rezzenéstelen arccal tud megőrülni a dobok mögött, vagy éppen szétcinez, pöttyöz, visszafog, koszol, vagy ami jön.
James Johnston játéka sem ütött el a tőle megszokottól, a Total Energy Records eminense, néhol hihetetlen, hogy a Fender Jaguárból mit hoz ki: eldönthetetlen, hogy basszus- vagy szólógitárt hallani, néha meg ellopja a dobtól a cineket is. Összességében meg „jamesjohnstonosan”, csak saját magához hasonlíthatóan hisztérikus. Ebben a felállásban az ének szempontjából nem ő a frontember, azonban a megfelelő pillanatokban kellőképpen köhög bele az összhatásba.
Lydia Lunch-re megint külön ki kell térni:
A Rowland S. Howard-dal készített Shotgun Wedding óta imádjuk, egy iniciálé az agyunkban. A Big Sexy Noise-szal megint odacsapott.
A mosolygós bevonulás után megszólalt a szigorú varjú-ének, miközben Lydia úgy tartotta a mikrofont, mintha pezsgőspohárból inna. A méltóság eleganciájával mozgott a színpadon mindvégig, 30 év tapasztalatával, de egyidejűleg sugározta a fiatalság naivitását, az érett nőiség báját és vonzását, és azt a bölcs elfogadást, amivel a saját korát megéli.
Stílusára jellemző például az a lazaság, ahogy a levegőtlen koncertteremben fesztelenül nyitotta ki fekete legyezőjét, vagy épp rágyújtott, és cigivel a kezében, szimpatikusan teátrálisan vezényelte a zenekart – egyébként szükségtelenül.
Külön téma a közönséghez való viszony: minden koncerten akad egy-egy fölivott személy, aki főszereplőnek képzelve magát kényszert érez, hogy a legőszintébben nyilvánítsa ki érzelmeit az előadónak és a közönségnek is
Ez itt is megtörtént és a szigorú etológia tanárnő fölvette a kesztyűt: az illető szeme közé kapta a fogak közt recsegő fuck you-t. De a bőségesen mért fakkhoz nem is kell játszani a lazát, elég az első sorban állni: a művésznő megérzi, hogy ki az, aki leginkább figyel, és máris szúrós szemkontaktba helyezi az arcot és kíméletlenül néz a rajongó pofájába, megvárva, míg az nem bírja tovább a tekintetét, zavartan összeomlik és félrenéz…ő ezzel biztosít szeretetéről. Profi gyilkos, összezavar benned mindent, amit lehet…de ha hagyod, hogy így szeressenek, ellágyulsz és simogatja a lelkedet.
Ebben az intenzív kontaktusokkal tűzdelt és hangszeresen is beton módon alátámasztott, tőlük megszokott, de mégis újdonságként ható Big Sexy Noise kavalkádban fürdőzhettek a népek egy erős órában, ami az időtérben csak esszenciális pillanatnak tűnt, de mélyen bevésődött a tudatalattiba.
Azonban a koncert legszebb villanása a ráadás volt, a Lydia és James Johnston duett egy Gallon Drunk számot adott elő, valamint lenyomták a Kill Your Sons-t.
2009. november 29. BangBang
