Online Friends - A Vacilando'68 friss lemezei
A myspace barátságok sorát folytatva, a mai műsorban a Vacilando'68 Publishing (The Orchestra Pit Recording Company) friss anyagaiból válogatunk, de szó esik majd a Les Hommes Sauvages bécsi koncertjéről is, valamint elbúcsúzunk a néhány napja elhunyt Ron Ashetontól.
(a fenti kiemelt részek mind-mind linkek, az Orchestra Pit hangzóanyag-archívumát is itt érhetitek el)
...Supi és Hami élménybeszámolója a Les Hommes Sauvages bécsi koncertjéről:
Már megint egy lehetetlen időpont, január elsején az emberek általában a sebeiket nyalogatják, és/vagy leszarnak mindent. Mi is valami ilyesmit terveztünk, de 31-én körvonalazódott az újévi koncert lehetősége, úgyhogy már csak ezért is inkább konzerváltuk magunkat a jövő évre. 2009. január 1-jén 23. 30. magasságában adott koncertet a Les Hommes Sauvages, persze megint csak Bécsben, a Chelsea-ben. De ez legalább egy megbízható hely az elmúlt 20 év tapasztalatai alapján.
Ez a koncert az időpont mellett azért is különleges volt, mert az énekesnő gonosz betegségét szinte látni sem engedve, végig lágyan tartotta vadulásra hajlamos zenésztársait. A Les Hommes Sauvages egy berlini banda, főembere a csibészes megjelenésű Kristof Hahn énekes-gitáros mellett az említett francia énekesnő Viola Limpet, és az időről időre változó tagok. A zenekar a jelenlegi felállásában Kristof jól bejáratott, de mégis elhanyagoltan koszos gitárral, „rakkenrollos”, fickós fellépéssel vitte a prímet, nem kevés – sőt néha inkább sok (vagy csak általunk meg nem értett) – bohóckodással fűszerezve. Maga az ember alapvetően szépséget mutat, de többször előtört belőle valami gonosz erdei manóféle, amúgy meg időnként tiszta Normál Béla.
Viola - az említett betegség miatt - végig sötét napszemüvegben, többször háttérbe vonulva, és ereje híján nem gitárját, hanem csörgőjét lágyan zörgetve adta a tőle megszokott finom, melankolikus ének aláfestést.
A fuxokkal jól felszerelt billentyűs fiú, Mike Strauss – rendkívül figyelve a többiekre – rémült arccal koncentrálva, hibátlanul klimpírozott, a basszeros Stephan Schulz meg, aki leginkább egy kedves, nagyra nőtt óvodás hatását keltette, nem túl sok hanggal, de stabilan hozta az alapot, jól illeszkedve az amúgy néha színpadias produkció fonalához.
A dobos Thomas Fietz, mintha az 50-es évek francia filmújhullámából, szinte a Kifulladásig-ból lépett volna elő, ennek megfelelően a dobolás mellett tiszta „Belmondo” volt.
De visszatérve a tárgyra: a nem másod-, nem szóló- és nem ritmusgitáros arc – már nevében is beszédes Gary Schmalzl - mindent felülmúlt, amit a BangBang eddig látott: öregedő zenészeknél előforduló, de megszokhatatlan, magas homlok fölötti ősz, vállraomló, ritkás hajság, puffadt, gyermeki simaságú arc, de idősb arcvonások és a tuti szerkó, ezt nagyon nehéz leírni: halszálkásnak tűnő, de annál konkrétabb mintázatú, elképzelhetetlen tervező által alkotott, a színpadi fényben sok színben játszó, de alapvetően LILA öltöny, fekete-fehér csíkos inggel és steppelt edzőcipővel. És a gitár: megállapíthatatlan gyártmányú, de metál-gyanús csoda, és a tetejébe a heveder végén lehetetlen kulcstartók villogtak. Az effektek sem voltak egyszerűek: egy konkrét bőröndben sorakoztak, a VAU pedál pl. lábformájú és színes volt, mint egy fürdőszoba kilépő úgy 30 éve…de amúgy jó cuccok…mindemellett kurvajól játszik, szinte ő a prím, hiába néz ki úgy, mintha a megboldogult NDK-s Pudis-ból lépett volna elő…nagyon ott volt. Amúgy a francia csajt leszámítva az egész banda erős Ost-Berlin átérzést sugároz. (még ha angol tag is akad köztük.)
Nem rövid koncert volt: a finom, érzelmeket simogató és a R’N’R lendületét előrántó részek hullámzása vitte végig a témát, alapvetően összhangban, de néha el is térve attól. Időnként nem volt eldönthető, hogy házibuli szinten szórakoztatják saját magukat, vagy egy felépített műsort hallunk. Amúgy mindkettő lehetséges és érthető is; ők meglehetősen keveset játszanak közönség előtt ebben a felállásban, csak időnként állnak össze egy-egy koncert erejéig, egyébként meg mindenki a mag útját járja.
Koncert után mi is elkezdtük járni a magunk emlékezetes hazavezető útját és egy rendőrautónak kívántunk közvetlenül boldog új évet egy finom csókkal-koccal az autópályán…de ez a mi történetünk, vissza is kanyarodunk a produkcióhoz, ami jó hosszú volt, de nem tűnt annak, pedig – valószínűleg Violára való tekintettel – elég halkan is játszottak. A kevés közös játék ellenére látszik, hogy szeretik egymást, és egyfajta cinkosság sugárzott felőlük a színpadról, élvezték a játékot. Összességében azt mondhatjuk, hogy amit csinálnak, az majdnem R’N’R, de mégsem egészen…de jó.
A ráadás után a zárókép meg szó szerint teátrális volt, ahogy hatan, egymás kezét megfogva hajlongtak, miközben alig fértek el egymás mellett az apró színpadon.
A legvégén Kristof mindenféle személyes kontaktus lehetőségének kizárásával, üveges szemekkel gázolt át a tömegen a söntés felé, ahol a pult mögé robbanva haladéktalanul önkiszolgálta magát némi töménnyel. Kellett neki, megszomjazott a koncert alatt…van az úgy.
