"Felálltam, kinyújtottam a lábaim, amik akkorra már teljejesen elmacskásodtak. Megigazítottam a kabátomat, a sapkámat, és zsebre vágtam a kezeim. Jenő és Julis egymás szájából vették ki a műanyag palackot, én meg csak álltam ott és néztem. Néztem, hogy megint elmúlik úgy ez az este, hogy itt hagyom őket. Itt hagyom, ebben a hűvös, régi újságosbódé oldalában, pár pléddel meg fél flakon meleg teával, és ettől többet nem tudok. De miért? Miért nem tudok ettől többet, kavargott a fejemben. Lassanként elköszöntünk és elindultunk visszafelé az aluljáróból. Egyszer néztem vissza rájuk. Tényleg csak egyszer. És azt a képet sosem felejtem el. Jenő felhajtotta a palackot, aminek az alján épphogy lötyögött még valami. Julis meg a vállára hajtotta a fejét, és becsukta a szemét." - Kozma Lilla 27 éves, szakmája szerint utcai szociális munkás. De ez most múlt idő, mert három év alatt íróvá érett. Egy mosolygós lány, aki a speciális utcai szolgálatból hozza a történeteit a reménytelen küzdelemről, életről és halálról. Hol kapcsolódhat be az irodalomba, akiből árad a mondanivaló?
https://www.facebook.com/kozmalillarita
